Minden kisgyerek fantáziáját izgatják a
kincsek. Ki ne álmodozott volna arról négyévesen, hogy egy szép
napon a nagymama padlásán vagy a homokozóban a kezébe akad egy
halálfejes térkép, amelyen szaggatott vonal jelöli a kacskaringós
útvonalat, piros X a rejtekhelyet – és amely majd elvezeti őt a
kalózok elásott kincsesládájához, amely telis-teli van csillogó
arannyal.
Annak
idején délutánokat töltöttünk azzal az öcsémmel, hogy a
házunk előtti játszótéren bóklászva kincset kerestünk.
Találtunk is, szép számmal: elhagyott homokozólapátot, műanyag
katonát, legó-elemeket; kiskanalat, melyet a „Márpedig én nem
eszem meg a spenótot”- ellenállási akció hajított ki a
panelház egyik ablakán. Otthon kincsként büszkélkedtünk
szerzeményeinkkel, anyukánk meg szörnyülködött, hogy már
megint milyen kacatokat szedtek össze ezek a lurkók.
A nagymamámnál külön
kincses fiók volt a kredencen. Mindig rejtett valamit számunkra:
csokit, cukrot, rágógumit. Amire a gyerek vágyik.
Hasaltunk a fűben, és négylevelű
lóherét kerestünk, amely köztudottan szerencsét hoz. A rekordunk
tizenhat volt egy délután alatt. Nagyobb kincset mégis csak akkor
találtam, amikor már nagyobb voltam: egyszer egy ezüstgyűrűt a
járdán. Aztán egy tízezrest Széchenyi naplójának könyvtári
példányában. Amikor elmeséltem apukámnak, megjegyezte:
- Megkaptad a
Széchenyi-hitelt?
- Meg, de ezt nem
kell visszafizetni – válaszoltam elégedetten.
De
addigra már átértékelődött számomra a kincs fogalma. Ma is
van kincsesládám: a barátaimtól ajándékba kapott bögréket,
kabalákat, mütyüröket őrzöm benne meg a leveleket. Azért
kincsek ezek, mert kedves emlékek fűznek hozzájuk.
Az
ember az igazi kincsesládáját a szívében hordja. És ami ebben
van, azt nem veheti el senki. Sőt, annyi kincs van benne, hogy bőven
jut másoknak is. Ez a blog a virtuális kincsesládikám hivatott lenni. Ebben fogom őrizni a képeket, zenéket, verseket, gondolatokat, amelyek megérintenek. Ízeket, illatokat, hangulatokat - amikért érdemes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése